Terezie Kovalová, csellista, elementáris jelenség. Nem lehet nem észrevenni, és nem csak hosszú szőke haja miatt. Amint elkezd beszélni, körülötte az emberek lelassítják lépteiket, és hallgatni kezdik. Annyi energiája van ugyanis, ami akár több életre is ele­gendő lenne. Ezért mindegy, hogy épp a zenéről, a modellkedésről, a japán kardok gyűjtéséről vagy épp a sci-fi, a fantasy és a képre­gények iránti szenvedélyes megszállottságáról van szó. Ráadásul nem köntörfalaz, és nyíltan kimondja a dolgokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy „csípőből lőné” a válaszokat. Ellenkezőleg, gyak­ran hosszan elgondolkodik rajtuk. Nem szívesen mesél az álmairól, inkább arról, mivé szeretne válni. „Igazi profivá és boldog emberré, aki nem árt a környezetének”, állítja a VERMONT VIEW számára készített interjúban.

A zene élete nagy részét kitölti. Vannak olyan pillanatok is, amikor teljes csendre vágyik?Talán vannak ilyenek, csak hát van egy rádió a fejemben, s állan­dóan szól. Szóval akkor is, ha csend van, a fejemben szólnak azok a számok, amelyek megtetszettek. Most például Sia ausztrál éne­kesnő dala, a "Santa’s coming for us". (dúdolni kezd)

Különböző zenei világokat kapcsol össze és ugrásokat tesz közöttük. Ennek hátterében a valamiféle skatulyából való ki­törés vágya áll?
Nem mondanám, hogy ez igyekezet a skatulyázás elkerülésére. In­kább belső vágyam, hogy olyan dolgokat csináljak, amelyekhez normál esetben nem jutnék hozzá. Ráadásul ez jó móka is. Szívesen ismerek meg új környezetet, új stílusokat, és alkotok együtt a töb­biekkel. Nagyon élveztem például a Bubeníček testvérpárral, Jiřível és Ottóval közöst színházi előadást. Menet közben alkottuk, a zene pedig, amit írtam hozzá, Drezdában született, ahol Jiří szerepel, s ott gyakoroltunk is be mindent. A különböző világok összekapcso­lása értelmet nyer és működik. Jelenleg számos különféle média és formátum kapcsolódik össze. Nagyszerű, hogy én is csatlakoz­hatom ehhez.

Egyáltalán mit jelent Önnek a zene?
A zene zseniális dolog, mert univerzális nyelv. Az emberek beszél­hetnek harmóniával akkor is, ha nem ismerik a harmónia nyelveze­tét. A zenének köszönhetően olyan emberekkel is kommunikálhatok, akik nem tanulták, és tán még a kottát sem ismerik.

Hogyan került kapcsolatba a zenével, és miért épp a csellót választotta?
Édesanyám egy művészeti általános iskola igazgatója, s így a zene mindig is közel állt hozzám. Ötévesen zongorázni kezdtem, de mivel - minden zenei érzékem ellenére - nem haladtam olyan gyorsan, amennyire kellett volna, szüleim gondolkodni kezdtek, hol lehet a kutya elásva. Anyukám választása a csellóra esett, mivel az nem olyan gyakori hangszer. Egyébként ő is hasonló fejlődésen ment át, eredetileg ugyanis zongorán szeretett volna tanulni, de nagymamám kijelentette, hogy rettentő sok a zongorista, s ezért inkább válasszon valami mást - így tanult és végzett azután kla­rinéton. Annak ellenére, hogy kiváló zongorista, más hangszerről van papírja.

A híres csellisták többnyire férfiak, a női csellista pedig olyan ritka, mint a fehér holló. A hangszer fizikai nehézségei miatt van ez így?
Mindenképpen kell hozzá erő, mivel szép súlya van egy csellónak, s az em­bernek vinnie kell, de magához a já­tékhoz is kell fizikum. Egyébként ez is olyan dolog, mint bármi más, amit a legfelsőbb szinten szeretne űzni az ember. Ha teljes erőnket a csellónak szenteljük, arra is számítanunk kell, hogy bizonyos komplikációk is felme­rülnek – mint például a hátfájás. Ezzel nekem is nagy problémám van. Sokat kell tornáznom és fizioterápiára is já­rok. Amint kihagyom, mindjárt észre­veszem. Ugyanakkor a mentális edzés is fontos – nem szabad hagyni, hogy letaglózzon minket a gondolat, hogy ez megterhelő hivatás kevés pénzért. Saj­nos, a művészet már csak ilyen.

Arról már mesélt, hogyan került kapcsolatba a zenével, de hogy kez­dődött a modellkedés?
Ennek két szakasza volt. Tizenhat évesen felfedeztek, akkoriban azonban ráfizet­tem arra, hogy már felnőtt nőként néz­tem ki, ami a tizenhat éves modelleknél nem épp ideális. Azt akarták, hogy fo­gyjak le, nőjek meg, és növesszem meg a hajam. Két év elteltével elmentem az ügynökségtől, anélkül, hogy egyetlen fotó is készült volna rólam. Ezt követően hanyagoltam a modellkedést, s majd csak néhány év múlva figyelt fel rám és hívott vissza a jelenlegi ügynöksé­gem. Csak egy kívánságom volt – hogy ne kelljen fogynom. Ez a fizikummal is összefügg, amiről már beszéltünk. Egyszerűen erősnek kell lennem, hogy bírjam a terhelést és a játékot. Rábó­lintottak, én pedig elégedett vagyok. Időnként készülnek velem fotók, de azért ez nem a szó szoros értelemben vett modellkedés, mert folyton repülök és utazom. Mivel a zene eléggé leterhel, viszonylag ritkán sikerül beletalálni egy-egy időpontba. Ha viszont sikerül, az szuper. Igazán élvezem.

Össze lehet valahogyan egyeztetni a modellkedés és a zene világát?
Úgy tűnik, mindkettőben sok függ at­tól, hogy néz ki az ember, pedig a zene világában ennek természetesen nem kellene így lennie. A professzionális hozzáállás azonban mindkettőben el­engedhetetlen, különben nem működik a dolog. Az is összeköti őket, hogy ma­napság mindenki azt hiszi, hogy zenész vagy modell lehet. A közösségi hálóza­toknak köszönhetően olyanok is nyilvá­nosságot kapnak, akik egyébként nem mennének át az igényes szűrőkön. Ez nem feltétlenül rossz, azonban gyak­ran olyanok is rendkívüli figyelemben részesülnek, akik azt nem érdemelik meg, mert mások sokkal ügyesebbek és tehetségesebbek náluk.

Most a youtuberekre gondol?
Ők tudnak valamit mondani, és eköz­ben felvételt készíteni magukról. Igen, ez is egyfajta művészet, de számomra, aki a zenével már 20 éve, gyakorlatilag egész életében foglalkozik, és állandó­an dolgozik rajta, ez már szinte sértés. Bosszant, hogy nem azokat látjuk, akiknek érdemeik vannak – tudósokat vagy tanárokat, akik valódi, maradan­dó értékeket teremtenek.

Hogy néz ki a határidőnaplója?
Nagyjából fél évre előre tele van.

Úgy tűnik, mintha lenne egy titkos receptje arra, hogyan hosszabbítsa meg a napokat.
Sajnos nincs ilyen. Inkább arra kéne egy recept, hogy ne zavarjam a kör­nyezetemet azzal, hogy mennyire el­érhetetlen vagyok. Ezt emberi és part­nerkapcsolataim is megsínylik. Sőt – ez persze önkéntes elhatározásom – gyakorlatilag sehova nem járok. Sem­mi parti vagy összejövetel. Félévente egyszer megjelenek valahol, de hamar haza is megyek, mert a rákövetkező na­pokban programom van.

Mit csinál, amikor pihen?
Számomra az ideális szabadnap egy kiadós alvással kezdődik, mondjuk úgy tizenegyig, mert éjjeli bagoly vagyok. Ébredés után nagy reggelit készítek, megyek megsétáltatni a kutyusomat, úszom egyet vagy kimegyek a termé­szetbe, hogy kiszellőztessem a fejem. Este belefér egy mozi vagy színház, majd otthon köntösben heverészek és sorozatokat nézek.

Sci-fi, fantasy, Csillagok hábo­rúja...?
Hát persze - igazi megszállott vagyok. Ebben nőttem fel, mert édesapám a cseh rajongói tábor egyik régi moto­rosa, az alapítók egyikeként már a kez­detektől jelen volt, könyveket is csempé­szett többek között Lengyelországból. Sci-fi, fantasy, képregény, horror - ezek voltak számomra a legjobb mesék. Min­dig is különc voltam – sci-fit olvastam, a metallurgia iránt érdeklődtem, és ja­pán kardokat gyűjtöttem. A kortársaim számára gyakran bizarrnak tűntem, de amikor megérkeztem a con-ra (sci-fi ra­jongók találkozója - a szerk. megj.), már senki szemében nem tűntem bizarr- nak. Ez volt az én világom.

Hogyan került kapcsolatba a japán kardokkal?
A geek /megszállott/ világból ked­veltem meg őket. A metallurgia iránt tizenkét-tizenhárom évesen kezdtem érdeklődni. Jártam egy előadássoro­zatra a japán kultúráról, ami teljesen magába szippantott. A kardok készíté­se olyan művészet, amely felett megáll az ész – egy ilyen csodálatos dolog elkészítése rettentő sokáig tart, mivel ezernyi mikro-vékony edzett acélréte­get kell egymásra rétegezni. Japánban még sajnos nem jártam, de nagyon vonz. Fantasztikus lenne például ellá­togatni egy mesterhez, nagy élmény lenne megérinteni a kultúrájukat, a teafogyasztó szertartástól, egészen az ottani templomokig. Japán annak tiszteletén alapul, amit az ember csi­nál, és ez nagyon tetszik nekem.

Eddig már sok-sok különféle kíván­sága teljesült, vannak még megva­lósulatlan álmai?
De még mennyi! Nem szeretnék azon­ban beszélni róluk. Nem érte meg túl egyértelműnek lennem – az ember valamit kíván, de kicsit másképp feje­zi ki, tehát megtörténik a dolog, csak másképp, mint ahogyan azt eredetileg elképzelte. Másrészt pedig a részben teljesült álmok is nyitottak utat olyan emberekkel való találkozásokra, akik fontos szerepet töltöttek be az életem­ben. Életem legnagyobb álma, hogy boldog legyek, és ne ártsak a környe­zetemnek. Igazi profi szeretnék lenni, ami egész életen át tartó küzdelem. Az embernek önkritikusnak kell lennie, so­sem lehet magával elégedett, és folya­matosan fejlesztenie kell magát.

Valami mindig jár a fejemben...

Kit ajánl...
Az utóbbi időben, amerre csak járok, David Stipekről beszélek, aki egy Frý­dek-Místek-ben élő dalszerző. Jericho című dala belül nagyon megérintett. A cseh zene egén végre megjelent egy dalszerző, aki a felnőtt, családos férfi valóban intelligens és tudatos szöve­geit írja, akinek már van némi saját múltja. Őt mindenképpen szívesen ajánlom.

Mit hallgat a kocsiban...
Mostanában Sia a mániám. Azokat a dolgokat is sokat hallgatom, ame­lyeket saját magam csinálok, hogy a koncertek alatt nyugodt legyek – például Az őrület 8 arca Vladivojna La Chia-tól, Az állat, akit ősznek hívtak, vagy a The Solipsist Boris Carloff-tól.